A munkások hatalmának erősítésére, kevesebb megszorításra, a gazdagok megadóztatására van szükség, különben zavargásokra kell felkészülni – így foglalta össze röviden az [origo] kitűnő cikkében a davosi Világgazdasági Fórum panelbeszélgetéseinek egyikét.

Az újbaloldalinak tűnő nézeteket kifejtő tőkéseket nem a lelkiismeret-furdalás, hanem a gazdasági racionalitás hajtja: érvelésük szerint az elszegényedő és egyre inkább kettészakadó társadalmak nem tudják megvásárolni termékeiket, így lemondhat a centrum a gazdasági növekedésről. A világ munkaképes korú népességének harmada szegény és munkanélküli, a családok egy százaléka birtokolja a javak negyven százalékát, a világ GDP-jéhez viszonyítva történelmi csúcson van a céges profitok aránya, míg a bérek még sohasem voltak olyan alacsonyak, mint most – sorolták a fenyegető tényeket a lap szerint Davosban.

Szupergazdagjaink felismerése forradalminak nem mondható: minderre a tömegtermelésre épülő kapitalizmus úttörője, Henry Ford régen rájött, sőt meglátását sikerrel alkalmazta és közkinccsé is tette. Autóinak elterjedését ugyanis nemcsak az üzemében először bevezetett futószalagnak köszönheti, hanem annak is, hogy munkásainak a lehető legmagasabb bért fizette: célja az volt, hogy a dolgozók meg tudják venni az általuk gyártott autót.

Most, hogy a legbefolyásosabbak szintjén előkerült a régi-új felismerés, érdemes megnéznünk, hogyan is állunk ez ügyben Magyarországon.

Tekintsünk elsőként a már majdnem teljesen egykulcsos adórendszerre. Az adójóváírás kivezetése nyomán a kevesebb, mint 4 millió hivatalosan dolgozó magyarból csaknem 2 millió embernek csökken idén a fizetése – nem reálértékben, hanem forintban kifejezve. Kemény büntetést szenvednek el a gyermeket nem nevelő kiskeresetűek, az ő fizetésük akár 13 százalékkal is csökkenhet, míg a 217 ezer forint felett keresők pénze fokozatosan nő. Mindezt némileg ellensúlyozza a minimálbér és a garantált bérminimum emelése, valamint a vállalatoktól elvárt fizetésemelés. Ezek emelhetik ugyan néhány szegény munkásember fizetését, de a megugró (5 százalékos) infláció követésére esély sincs. Statisztikák hiányában csak a trend látszik: milliók rosszul járnak, néhány tízezren jól, vagyis az adórendszer tovább növeli a társadalmi különbségeket.

A hazai fogyasztásra az utóbbi időben a devizahitelek mérték a legnagyobb csapást: a végtörlesztés előtt 1,2 millió ingatlanalapú devizahitelt nyújtottak Magyarországon; ennyi háztartás, vagyis alsó hangon 2 millió dolgozó fizette az egyre emelkedő terheket (még egyszer: a nem egész 4 millió dolgozóból). A végtörlesztés lehetőségével nagyjából 200 ezren éltek, az ő havi büdzséjüket már nem nyomja agyon (annyira) a törlesztőrészlet. A maradék egymillió háztartás fizet tovább (az árfolyamgát legfeljebb bent tartja őket a rendszerben) – és nem fogyaszt, nem takarékoskodik. Tovább nőnek a különbségek.

Szólnék még a csaknem 700 ezer, közszférában dolgozó jövedelmi helyzetéről. Ők 2006 óta nem kaptak fizetésemelést, és a friss konvergenciaprogram szerint 2014-ig nem is fognak. Fizetéscsökkentésben viszont volt részük, amikor a Bajnai-kormány megvonta 13. havi juttatásukat, ami magyarul csaknem 10 százalékos nominális bércsökkentést jelent. A bérek befagyasztásának súlyát jelzi, hogy 2006 óta a kumulált infláció 30 százalékos volt, vagyis a köz szolgálatában állók fizetésük reálértékének harmadát már elveszítették csak a pénzromlás miatt. Látható: fogyasztóként egyre kevésbé lehet számolni ezzel a - szűknek nem mondható - réteggel.

Természetesen a fenti három csoportnak van metszete, ők vannak a legsúlyosabb helyzetben.

A címben szereplő kérdésre visszatérve: magabiztosan elmondhatjuk, hogy a belátható jövőben a magyarok nem kezdenek el fogyasztani, sőt, a gazdaságpolitika a társadalmi szakadék mélyítésén, a középosztály eltüntetésén fáradozik.

A vállalkozóknak azt tanácsolom, hogy termékeikkel, szolgáltatásaikkal célozzák meg a leggazdagabb, néhány tízezer embert. És készüljenek az éhséglázadásra.

A bejegyzés szerzője Bardócz Iván, az Atecéged.hu munkatársa.